Van egy közösség, akiknek az instáját nagyon szeretem olvasni.
@mamafono.kozosseg
Szüléssel, anyasággal kapcsolatban írnak. Minap ezeknek a mondatoknak a hatását, létjogosultságát vizsgálták meg:
“Minden fejben dől el.”
“Akkor lesz jó a szülésed, ha kellőképpen felkészülsz.”
“Minden azon múlik, hogy mennyit dolgozol magadon.”
“Csak jól meg kell választani a kórházat és a személyzetet, és akkor garantált a siker.”
“Bízz a testedben, akkor fog sikerülni.”
A helyzet az, hogy nagyon megérintett a poszt teljes szövege. Lányom császárral jött a világra, terhességi mérgezés miatt. Erre egyáltalán nem voltam felkészülve. Boldog, problémamentes terhességem volt, egészen a 34. hétig, aminek 2 hét alatt kacifántos vége szakadt. Az orvosom rendkívül alapos volt, mindent megtett, hogy normál szülésem legyen, de életet mentett a beavatkozással. Magánkórház, csupa kedves ember. Nem a környezetem vádolt, de engem ezek a mondatok rohantak meg. A legrosszabb h én magam gondolkodtam, hogy mindez így igaz és ehhez semmi kétség nem férhet.
Három hónap nagyon mély krízist éltem át ezeknek a mondatoknak a sodrásában… Fantom-vitatkoztam, mentegetőztem, érveltem, sírtam, fogytam (bármennyit ettem), kiszámíthatatlan hangulatingadozásaim voltak. Rengeteget próbáltam segítséget kérni. Végül anyatársak, két csodálatos védőnő (sajnos egyik sem a sajátom) támogatásával valahogy sikerült magam mögött hagyni a vádakat, átalakítani a gondolkodásomat. Császáros, életmentő szülés volt. Évekig azt se mertem kimondani, hogy szültem… hiszen engem elaltattak, megműtöttek… Hosszú volt az út, de ma már jó érzéssel gondolok a szülésemre.
Nyugodtan kijelenthetem, hogy mindennek köszönhető, hogy sokkal árnyaltabbnak látom a világot. Ez a változás a fotózásnak is jót tett. Befogadóbb lettem. Ráhangolódok azokra a családokra, ahol a fényképeket készítem. A technikai felkészültség ugyanolyan fontos része a munkának, mint a lelki nyitottság.